Nemrég zárultak le az Önkormányzati választások Magyarországon. Nagyvárosokban és kistelepüléseken élők szavazással döntöttünk arról, kik legyenek a bennünket képviselő döntéshozók a következő öt évben. A szavazás  műfaja magával hozza, hogy lesznek nyertesek, akik (a kapott szavazatok száma alapján) bekerülnek a testületekbe, s lesznek vesztesek, akik pedig nem. Sok jelölt dupla vagy semmi alapon jelölteti magát: vagy polgármesterként kerül be a testületbe, vagy sehogy: ők végképp győztesek vagy vesztesek lesznek a végén, s velük együtt azok is így érzik, akik rájuk szavaztak: győztek, vagy veszítettek. Ennek következményei kedvezőtlenek.

Ebben az évben szomorúan tapasztaltam, a legnagyobbtól a legkisebb településig elterjedő szokást, hogy sokan mellőzik a kéznyújtás gesztusát: a vesztesek nem gratulálnak a győztesnek, s az eredmények kihirdetése egyenlő a sérelemokozással. Úgy tűnik, először vesztesek, aztán sértettek lesznek, s mintha  döntenének, jobban megéri a sértetti szerep, a sértett pozíciója, mint az ügy lezárása. Mellőzésre kerülnek ezért a hagyományosan jól bevált gesztusok és rítusok, melyek segítenek egy ilyen mesterséges polarizációt hátrahagyni, segítenek vissza-zsilipelni a hétköznapokba.

Nem kell kreativitás ahhoz, hogyan váljunk permanens sértetté: legfontosabb a nyílt kommunikáció kerülése, a távolmaradás a közvetlen találkozástól, a kapcsolatoktól- rítusoktól való elzárkózás. Nem kell a győteseknek kreativitás ahhoz, hogyan erősítsék ezt a folyamatot: “jogos” visszasértődéssel, a másik sértettségből okozott hibáinak felnagyításával, abszolutizálásával, megdermesztett csenddel, a békítő kommunikáció megtagadásával.
 
A választások, népszavazások által időszakosan és mesterségesen szétszakított, fragmentált közösségeknek helyreállításra van szükségük, gyógyulniuk kell, hogy az összekötöttség ténye és az egybetartozás érzése felülírja az elmúlt kampány-logikában kitermelődő felcímkézettség kényszerességét. Valódi demokráciában a többség által megválasztott képviselők a kisebbségben maradtak boldogulását is szolgálják, ezzel is ellentétes a “győztesek” és “vesztesek” logikája. A resztoratív megközelítésekben otthonos “körmodell” segíthet abban, hogy az “oldalak” és “pólusok” vagy “csoportok” után ismét egy heterogén de komplex módon összekötött (interconnected)  hálózatnak érzékelhessék magukat a közösségek