Mediátor a családban
Családom kisebb nagyobb konfliktusokkal tűzdelt, olaszos stílusú életet él.  Most, hogy már a nővéreimmel nem élünk a szülői házban, a vitatkozások alábbhagytak, a hétvégék nyugodtan és szeretetben telnek.
Volt azonban egy 2 éves időszak, amíg a többgenerációs családmodellre kellett berendezkednünk. Szüleimmel, fiatalabb nővéremmel, férjével és a kisfiukkal laktunk a kétszintes családi házban (sőt volt, hogy a téli hónapokra nagymamám is hozzánk költözött). Ez már kimeríti a kritikus tömeg kategóriát ☺ (én személy szerint mégis imádtam ezt az időszakot, hiszen a sok súrlódás mellett a család csodás egységként működött).
Az életkori és szemléletmódbeli sokféleség – érthető okokból – rengeteg konfliktushelyzetet teremtett, mind a szülő –gyermek, mind a házastársak között.
Akkor még friss mediátorként a nővérem és férje felkértek, hogy segítsek nekik megbeszélni egy konfliktushelyzetet. Nehéz időszak után voltak, egészségügyi és anyagi problémák nehezítették az életüket és kissé eltávolodtak egymástól. Már nem tudtak beszélgetni, nem tudták kifejezni egymás iránti érzéseiket, aggodalmaikat. Bármit csináltak az a másiknak nem tetszett, azzal nem értett egyet. Ez azonban nem volt jellemző rájuk, a szeretet viszont annál inkább. Emiatt is alakulhatott ki bennük a változás igénye. A beszélgetés során, szokásos módon egymás szavába vágtak, minden szabályt felrúgva, amiben előtte megegyeztünk. Ekkor már tudtam, hogy van erre a helyzetre egy csodaszer, a talking piece, egy tárgy, ami segít beszélgetni. Ez ad hoc jelleggel egy fitness gumiszalag lett, egyrészt mert kéznél volt, másrészt jól szimbolizálta a flexibilitást, ami fontos témája lett a beszélgetésnek. A szalag segítségével már megtalálták a beszélgetés fonalát. És mivel nem akartam őket mediálni, úgy döntöttem, hogy itt kiszállok a beszélgetésből. Miután már megvolt a közös hang, magukra hagytam őket. A probléma hamarosan megoldódott. 
6 éves kisfiuk a beszélgetés során körülöttünk játszott, rendkívül aktív gyerek. Látszólag nem figyelt ránk, eljátszott a maga kis világában. Nem zavart, de végig jelen volt. 
Pár nappal a beszélgetés után nővérem felhívott, hogy megossza aranyos történetét. A kisfiával próbáltak beszélgetni arról, hogy mi volt az oviban. Rengeteg kérdésük volt és mindezt egymás szavába vágva próbálták feltenni. A kisrác ezt megunva megállította őket, majd megfogott egy játékhajót és közölte: „Anya, Apa! Kérlek, ne beszéljetek egymás szavába vágva. Akinél a hajó van, az beszéljen!”  Bár látszólag nem figyelt korábban, mégis a lényeget kiragadta.
Unokaöcsém révén és más gyermekek megnyilvánulásai kapcsán is tapasztaltam, hogy valóban mennyire bölcsek ők. Tisztán és előítéletektől mentesen tekintenek másokra és a világra. Ők lehetnének a jelenlegi családok bölcs mediátorai, csak észlelni kellene őket. Nekem meg kellett tanulnom a módszert, meg kellett ismernem önmagam és szemléletet kellett váltanom. Vagy épp csak felszínre kellett hoznom mindazt, amit gyerekként én is tudtam? Mennyire szép lenne, ha ezt később gyermekeinknek nem kellene újra felfedezniük vagy megtanulniuk.