Szociológia szakos egyetemista koromban olyan oktatáskutatásokban vettem részt, amelyek kistelepülések iskoláiban vizsgálták a roma gyerekekkel való bánásmódot. Ezekben a kistérségekben  mélyszegénységben élnek emberek, a létminimum alatt. Sok órát töltöttem résztvevő megfigyeléssel, elsős, másodikos osztályok óráin ülve. Ebben az életszakaszban sok minden dől el. A gyerekek megszeretik vagy megutálják az iskolában tanulást. Kialakul róluk a jó vagy rossztanuló képe, ami akár egy életen át hat választásaikra, meghatározza sikereiket és kudarcaikat. Fél óra után szinte észrevétlenné váltam, minden úgy történt körülöttem, mintha ott sem lettem volna. Döbbenten tapasztaltam meg, hogy sok helyzetben az integrációs intézkedések és hivatalos szabályozás ellenére hogyan jön létre informális módon, apró, rejtett technikákon keresztül mégis a cigány gyerekek háttérbe szorítása, megkülönböztetése, még az integrált címkét magán viselő iskolában is. Ez részben talán nem is tudatos rosszakarásból fakadt, sokkal inkább hanyagságból, vagy az idő, az erőforrás és az extra erőfeszítések hiányából. Resztoratív szemüveggel nézve leginkább abból, hogy a tanárok, szülők és diáktársak nem helyezkedtek bele egy-egy nehézsorsú gyerek helyzetébe és nem értették meg igazán, hogy mire lenne szüksége és hogyan lehetne neki segíteni.
Élénken megmaradt bennem egy személyes történet. Egy roma kislány rossztanuló volt, az utolsó padban ült, onnan zavarta az órát, beszélgetett a padtársaival. Óra után beszélgettem vele. Elmondta, hogy az utolsó padból nem látja a táblát. Ezért nem ért semmit abból, ami az órán történik. Kérdeztem a tanárt, hogy tud-e erről? Tudott a problémáról és vadul elkezdte szidni a szülőket, akik arra nem képesek, hogy szemüveget csináltassanak a rövidlátó gyereknek. Megkérdeztem, hogy ha elől ülne, esetleg segítene valamit a helyzetén? Kiderült, hogy az osztályban a csortban való munka miatt íratlan szabály, hogy a nehezen tanuló diákok hátul ülnek. Tehát a csoportmunkát, a többi, jótanuló gyereket hátráltatná, ha elől ülne, illetve nem a szintjének megfelelő feladatokat kapná. Ebben a látszólag nehezen megoldható helyzetben nagyon sokat segíthetett volna a resztoratív szemlélet - amit akkor még nem ismertem - azzal, hogy a személyes szükségletek szintjén próbál reagálni problémákra és rájön, hogy a rendszer szinten megtapasztalt korlátok (pl: hogy nincs elég anyagi és humán erőforrás) átugorhatók, ha abban gondolkodunk, hogy a helyzetben résztvevő egyes embereknek mire van szüksége (a gyereknek táblára, a szülőknek támogatásra a szemüveghez, vagy információra, hogy ez a tanulás záloga, a tanárnak segítségre, hogy hogyan kezelje a 25-30 fős, összetett osztályban külön a rövidlátó gyerek ültezését) és nem általános kategóriákban (mint a "halmozottan hátrányos helyzetű" gyerek). Mióta resztoratív szemléletű programokban, kutatásokban dolgozom, sokszor eszembe jut ez a helyzet, az akkori tehetetlenségem és az, hogy vajon hogyan alakult ennek a kislánynak az élete.