Miért fontos számomra ezen módszer megismerése és másokkal való megismertetése? A XX. század emberének szent meggyőződése volt, hogy problémáinak fő gyökere az az évszázadokig tartó hallgatás, ami megnyomorította a lelkeket azzal, hogy a legkülönbözőbb közösségek szabályai szerint „bizonyos dolgokról nem beszélünk!” A lelkeket kívánta azzal felszabadítani, hogy mindenről lehet beszélni. A láthatatlan zsilip kinyitása mégis csalódást okozott: nem csökkentette a problémákat, sőt! Mert az emberek megtanulták, hogy kommunikálniuk kell egymással, de azt már nem, hogy hogyan. Ebben látom a mediáció és az egyéb resztoratív gyakorlatok óriási szerepét: módszereik, alapelveik elsajátításával az emberek újra megtanulhatják, hogyan is beszéljenek egymással úgy, hogy ne újabb konfliktusokat teremtsenek megoldási próbálkozásaikkal.

Először lássuk a konfliktust, mely példaként szolgál majd a továbbiakban.

Zita tíz éves, negyedik osztályos kislány. Tanulmányi eredménye jó, év végén majdnem kitűnő szokott lenni a bizonyítványa. Magatartásával egyetlen probléma, hogy félénk, érzékeny. Nem szeret szerepelni, és egy kicsit szétszórt: néha otthon felejti a felszerelésének egy-egy darabját. Ezen a napon is óra elején jelentette tanárnőjének, hogy a házi feladat egyik feladatát nem csinálta meg. A tanárnő kérdésére, hogy miért nem, azt válaszolta: a napközis tanító mondta, hogy azt a feladatot nem kell megcsinálni. Itt tört ki a botrány. A tanárnő felháborodott, hogy a napközis kolléga nem írhatja felül az ő rendelkezését. A napközis tanítónő szerint ő semmi ilyesmit nem mondott, a gyermek hazudik. A tanári karban úgy terjedt el a hír, hogy a kislány a többi gyereket is rávette, ne csináljanak leckét. Az osztályfőnök azt a megoldást választotta, hogy a gyerekek elé állt: jelentkezzen az, aki a bajt keverte. Amikor nem jelentkezett senki, határidőt adott: ha a tettes estig bocsánatot kér a napközis tanítótól, nem lesz következménye az esetnek. Erre Zita elment, bocsánatot kért. A napközis tanító azt kérdezte, miért mond a gyermek olyanokat róla, amiről tudja, hogy nem is igaz. A kislány csak állt és hallgatott. Ezzel az iskola hivatalosan lezártnak tekintette az ügyet. A szülőket az esetről hivatalosan senki nem értesítette.

A gyermek napokig képtelen volt bármit mondani az eseményekről, utána is csak részleteket árult el, a családnak úgy kellett darabokból összerakni a képet. Ezek szerint a napköziben valami miatt elhúzódott a leckeírás és ellenőrzés, a tanulóóra végére sem lett készen a kislány. Erre a tanítónő (mint hasonló esetekben máskor is) azt mondta, nem kell most befejezni. Zita úgy értette ezt, hogy rosszul írta fel az órán a leckét, az utolsó feladatot mégsem kell megcsinálni. Másnap, amikor az iskolában látta, hogy a többiek szerint mégis fel volt adva az a feladat is, teljesen összezavarodott. Az édesanyja mindezt megírta a tanároknak,ezzel zárult az ügy.

A történetet hallván nagyon rossz érzéseim támadtak. Láttam magam előtt a tanárnő első döbbenetét és felháborodását a napközis kollégával szemben, majd haragját a „bajkeverő” kislány iránt. A napközis tanárnőt, ahogyan védekezni kényszerül a tanárnő kérdőrevonása ellen; a tanári kart, ahogyan egymást közt eldöntik, hogy a gyermek hazudott, hogy megússza felelősségre vonást. Végül Zitát, amint a félelemtől dermedten áll a felnőttek előtt, és bénultságában egy kérdésükre sem tud válaszolni; egyre csak az jár a fejében, hogy úgysem hinne neki senki.

Ezek után a kislány bocsánatkérésével elrendeződött minden?
Lehetett volna, lehetne-e másképp megoldani ezt a konfliktust? Tud-e a resztoratív szemlélet más lehetőséget kínálni ebben az esetben?
Mitől más a resztoratív szemlélet? Milyen jellemzők alapján különíthetjük el a hagyományos gyakorlatot a resztoratívtól?

A resztoratív, vagyis helyreállító szemlélet a szabályszegés jelenségéből indul ki. Elnevezéséhez híven elsődleges célja a szabályszegés következményeként jelentkező károk feltárása és helyreállítása.

A megszegett szabályok egy közösség sajátjai, annak saját normarendszerére épülnek, ezért aki megszegi azokat, maga a közösség ellen vét. (A szemlélet egyik első megfogalmazása szerint a bűncselekmény olyan interperszonális konfliktus, amely zavart, károkat és sérelmeket okoz az emberi kapcsolatokban, és ez a konfliktus a bevont érintettek „tulajdona”.)

Így a normaszegésre a közösségnek kell reagálnia. Ezért a resztoratív szemlélet lényeges eleme, hogy a konfliktus által érintett személyek és közösségek közvetlenül vegyenek részt  szabályszegésre adott válaszok kidolgozásában. Ebben a folyamatban a sérelmet okozó részéről az első lépés a felelősség vállalása.

Így érhető el, hogy a sértettek, a sérelmet okozók és az érintett közösségek céljai, anyagi érdekei és érzelmi szükségletei pontosan tükröződjenek a megoldásban.

Ennek eredményeként várható, hogy a konfliktus kezelése nem újabb konfliktus forrása lesz, hanem az érintett személyek és közösségek hosszú távon is helyreállítják és megerősítik kapcsolataikat.

Példánkat vizsgálva akár találhatunk is az alkalmazott megoldásban resztoratív jellegű elemeket: a Zitával szemben alkalmazott szankció, a bocsánatkérés kötelezettsége akár jóvátétel jellegű is lehetne. De ez még nagyon kevés.

Helyreállító szemléletű eljárásnak az nevezhető, melynek során:
 - a résztvevők önkéntesen vállalják a részvételt, ebbéli döntésüket alapos tájékoztatás alapján, valós lehetőségek közül választva hozzák meg,
 - a sérelmet okozó képes felelősséget vállalni tettéért, mégpedig aktívan: lehetősége van arra, hogy önkéntes felajánlásaival tegye jóvá az okozott kárt
 - az érintett felek mindannyian közvetlenül részt vesznek a folyamatban, közös megbeszélés során tárják fel az eset okait, hatásait, a felmerülő szükségleteket, a helyreállítás módjait, a jövőbeni konfliktusok elkerülésének módjait
 - a sértett nem válhat ismételten sértetté
 - minden érintett szükségleteire azonos hangsúly kerül
 - lehetőség van az érintetteket támogató személyek bevonására
 - a folyamat végig bizalmas természetű
 - a folyamatot egy megfelelően képzett, pártatlan és semleges facilitátor/mediátor vezeti

Milyen előnyökkel járna a konfliktus érintettjei számára a resztoratív eljárásban való részvétel? Mivel kaphatna többet Zita és a tanári kar ettől a megoldástól?
A sérelmet elszenvedett számára lehetőség nyílik arra, hogy
 - közvetlenül részt vegyen a konfliktus megoldásában és a következmények meghatározásában
 - a cselekedettel és a sérelmet okozóval kapcsolatos kérdéseire választ kapjon
 - kifejezze az őt ért hatásokat
 - kártérítést, jóvátételt és bocsánatkérést kapjon
 - a sérelmet okozóval való kapcsolatát helyreállítsa
 - lezárja magában az esetet és tovább lépjen.
A sérelmet okozó számára lehetőség nyílik arra, hogy
 -felelősséget vállaljon tettéért, és megértse annak a sértettre és a közösségre gyakorolt hatásait
 - az esettel kapcsolatos érzelmeit kifejezze
 - a közösségtől támogatást kapjon a jóvátételhez
 - jóvátételt ajánljon fel
 - a sértettel való kapcsolatát helyreállítsa
 - lezárja magában az esetet és tovább lépjen.

    Mi az, amitől a resztoratív eljárás másként működik? Milyen a helyreállító folyamat belső dinamikája?
Az érintettek kezdeti érzelmi reakciója döntően befolyásolja az eljárás további menetét. Ha a sérelmet okozó nem mutat bűntudatot, ellenséges, további sérelem okozásának veszélye áll fent. Ha a sértett bosszúálló, megalázhatja, stigmatizálhatja a kiszolgáltatott helyzetben lévő sérelmet okozó személyt, aminek eredménye további sérelmek és a kezdeti ellenállás növekedése lehet.
Ellenben, ha az előkészítés során sikerül megteremteni egy biztonságos légkört, melyben az érintettek egymást nyitottan, tisztelettel és támogatóan kezelik, létrejöhet a személyes találkozás, megkezdődhet a közös munka.

Amikor a sértett saját élményeiről beszámol – hogyan érintette őt az eset, mit élt át, mit érzett és gondolt – a sérelmet okozó nem tud közönyös maradni, empátia, együttérzés ébred benne. Ha a közösség nem fogadja el a megbánást, a szégyen felvállalását, a sérelmet okozó célja a szégyentől való megszabadulás lesz, hárítással, a felelősség elkerülésével. Ha a közösség elfogadja a megbánást, annak eredménye őszinte felelősségvállalás, bocsánatkérés, jóvátétel felajánlása lesz. A bocsánatkéréssel a sértett kerül döntési pozícióba, emberi méltósága helyreáll, megszűnik bosszúvágya. Negatív érzelmeinek helyét érdeklődés, öröm veszi át.

A tisztelet-megértés, bocsánatkérés-megbocsátás folyamatait erősíti a felek támogatóinak részvétele, akiknek másik fontos szerepe, hogy felmutassák, a közösségben fennmarad a személy tisztelete, habár annak tettét elítélik.
A folyamat kulcseleme az empátia. Kialakulásának szükséges feltételei a résztvevők egymás iránti tiszteletének kimutatása és a reintegrációra alapvetően nyitott közösség.

Számos tényező játszik szerepet a normaszegő magatartás kialakulásában és a visszailleszkedés esélyének meghatározásában, ezek közül a szégyen és a szégyenkeltés szerepét vizsgáljuk meg példánkban és a resztoratív folyamatban.

A szégyen és a szégyenkeltés skálaként értelmezhető, melynek egyik végpontján a szégyen hatékony eszközként szolgálhat a sikeres reintegrációra (konstruktív szégyen), a másik végponton azonban mint a visszailleszkedést gátló tényező játszhat szerepet (romboló, destruktív szégyen.)
Nathanson szégyen-iránytűje szerint a szégyenre adott válasz lehet az elkerülés, a visszahúzódás, mások megtámadása, az én megtámadása. A visszahúzódás menekülés a szégyenteljes helyzetből,
az elkerülés a szégyenérzet elfojtása. Az én megtámadása önutálatban, önvádban jelenik meg, míg a mások megtámadása a felelősség másra hárításában. Ez a szégyen-skála destruktív végpontja.
Ha a közösség (például resztoratív eljárás keretében) megértő és tiszteletteljes légkörben lehetővé teszi az egyén számára, hogy úgy szabaduljon meg a szégyentől, hogy azt felvállalja, a konstruktív szégyen nagyban előmozdítja az empátia, a belátás és a felelősségvállalás kialakulását.
Sem Zita, sem az őt elítélők nem kaptak még erre lehetőséget a konfliktus eddigi „életútja” során.
A kislány még csak a bénító, menekülésre késztető destruktív szégyen érzését ismerhette meg. Hová vezethet ez?

Alkalmas lehet ez az ügy arra, hogy resztoratív eljárás során keressék a konfliktus megoldását? Lehetséges-e lefolytatni az eljárást, és az adhat-e mindenki megelégedésére szolgáló megoldást?

A konfliktus Zita szabályszegésével kezdődött, így a resztoratív eljárás „hatáskörébe” tartozhat. Mivel a tanároknak jelentős egzisztenciális nehézségeket okozna munkahelyük elhagyása, valamint a „jótanuló” kislány kiiratkozása sem a gyermek, sem az iskola érdekeit nem szolgálná, mindannyiuk számára fontos lenne kapcsolataik helyreállítása a további közös munka okán.

A resztoratív eljárás előkészítése során kialakított biztonságos környezetben Zita valószínűleg képessé válna a tanárokkal való kommunikációra, képes lenne saját történetét számukra is érthetően előadni. Számtalan nemzetközi tapasztalat bizonyítja, hogy a resztoratív gyakorlatok a jogi értelemben vett igazság szolgáltatása mellett a tényszerű igazság felderítését is előmozdíthatják, ami sokak tapasztalata szerint a megbékélés feltétele is.

Melyik módszer lenne legalkalmasabb a konfliktus megoldására?

A helyreállító szemlélet alkotóelemei különböző arányokkal és hangsúlyokkal jelennek meg a gyakorlatban kialakult modellekben és módszerekben.

A mediáció alapvetően egy a jövőre irányuló megoldást kereső eljárás, melynek folyamatában a közvetlenül érintett személyek vesznek részt. Mivel a példánkul szolgáló ügyben fontos szerepet játszik a múlt eseményeinek tisztázása is, valamint az osztály és a tanári kar közösségként is érintett, nem ez a legalkalmasabb módszer a konfliktus kezelésére.

A konferencia módszere az előzőnél szélesebb kört von be a folyamatba: a közvetlenül érintett sértetten és a sérelem okozóján kívül jelen vannak az őket támogató családtagok és közösségek tagjai is. Együtt derítik fel a sérelemhez vezető okokat, annak következményeit, a felelősségeket. Közösen döntenek a jóvátételről és az ismétlődés megelőzéséről. Így ez a módszer megfelelő lehet a konfliktus megoldására: a folyamat lehetőséget teremthet arra, hogy Zita és minden tanár sérelme, felelőssége és szükséglete egyaránt felszínre kerülhessen.

A reaktív és proaktív körök a jelenlegi konfliktus rendezése után, az ismétlődés megelőzésében kaphatnak majd szerepet.

Előkészítés

A konferenciamodell folyamatában az előkészítés a legfontosabb szakasz. Létre kell hozni azt a biztonságos légkört, melyben létrejöhet az érintettek találkozása. Ki kell dolgozni a támogató személyek és közösségek hálóját, akik a megoldást képesek lesznek előmozdítani.

Az előkészítés során a facilitátor egyénileg találkozik a sértettel, a sérelem okozójával és a többi résztvevővel. Ekkor van lehetőség a motivációk, aggályok, kérdések feltárására. Az érintettek ekkor kapnak részletes gyakorlati információkat az eljárás menetéről (mi történik, milyen kérdések merülnek fel, mi a cél), a lehetséges kimenetelekről, a facilitátor pártatlanságáról, az elhangzottak bizalmas kezeléséről.

A facilitátor is fontos információkat szerez a sérelmet okozó motivációjáról, a résztvevők elvárásairól, a közvetlen érintettek közösségi kapcsolatairól. Ez utóbbi alapján határozható meg a meghívandó támogatók köre. Esetünkben ez különösen izgalmas: az osztályfőnök például vajon közvetlenül érintett, vagy a napközis tanító támogatója? Hasonlóképpen, azok az osztálytársak, akik aznapra szintén nem készítették el a leckét (a tanári kar egy része szerint Zita hatására), közvetlenül érintettek? Az osztálytársak jelenléte Zitát megerősíti, vagy a tanárok felelősségvállalását akadályozza?
   
Milyen nehézségek merülhetnek fel a resztoratív eljárás során?

Az első, amivel az előkészítés során szembesülhet a facilitátor, hogy az iskola szempontjából esetleg nem is létezik a probléma. Ez egy lezárt ügy, nincs értelme feléleszteni, amikor manapság az iskolák sokkal komolyabb gondokkal néznek szembe - politika, anyagi gondok, iskolai agresszió - Mi ez azokhoz képest! A túlterhelt munkatársaknak pont erre lesz majd idejük és energiájuk...
Az iskola részéről meg kell nyerni az igazgató és a három közvetlenül érintett tanár beleegyezését.

Zita családjának is el kell döntenie, vállalja-e a már elcsendesült eset felélesztését és az iskolával való újabb konfrontációt, vagy egyszerűbb keresni egy terapeutát a kislánynak.

A konferencia során a folyamat két legfontosabb akadálya egyrészt a kislány szorongása, bizalmatlansága, másrészt a tanárok felelősségvállalásának kérdése lehet. Mindkettőnek hátterében a résztvevők közötti pozíció-különbség állhat. Ennek leküzdése minden bizonnyal nehéz feladat.

Ráadásul a teljes siker eléréséhez (a jövőbeni ismétlődés elkerülésének biztosításához) nem is elegendő egy konferencia sikeres lefolytatása. További beavatkozás szükséges a megelőzés érdekében: a kapcsolatok megerősítése és az alapvető készségek fejlesztése gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt.   

Milyen végkimenetelek várhatóak?

Esetünkben nincs konkrét szankció, mely bármelyik érintettet fenyegetné abban az esetben, ha nem születik megállapodás az eljárás meghiúsulása vagy sikertelensége miatt. (Lehetséges-e olyan kimenetel, hogy a konferencia meghiúsulása vagy megállapodás nélküli lezárulása eredményeképpen valamelyik érintett távozik az iskolából? A dolgok jelenlegi állása alapján nem valószínű, de nem is zárható ki teljesen ez a lehetőség.)
 
A végkimenetel inkább megnyerhető-kihagyható előnyökben illetve elkerülhető hátrányokban nyilvánul meg.

Ideális esetben az igazgató engedélyével és támogatásával az érintett tanárok is, és családja valamint barátai támogatásával Zita is hajlandóak részt venni egy konferencián. Sikerül kialakítani olyan biztonságos légkört, melyben Zita képes elmondani saját változatát a történtekről, s ugyanakkor képes belátni azt is, mit okozott figyelmetlensége és az, hogy képtelen volt érthetően kommunikálni. A tanárokban együttérzés ébred a rettegő gyermek iránt, és megértik, milyen kiszolgáltatottnak és megalázottnak érezte magát előttük. A kölcsönös bocsánatkérések után sikerül a jóvátételben is megállapodniuk. A tanári kar és Zita osztálytársai előtt ismertetik az újonnan felmerült tényeket (nem volt hazugság), mindannyian elismerik felelősségüket a botrány kirobbanásában (figyelmetlenség, közlésképtelenség az egyik oldalról, túl hirtelen ítélkezés a másik oldalról). Megállapodnak abban is, hogy a tanári karból néhányan resztoratív képzésen vesznek részt, hogy az iskolában alkalmazhassák a preventív jellegű resztoratív gyakorlatokat a gyerekek készségeinek fejlesztésére.

Szomorúbb végkimenetelek is elképzelhetőek. Az iskola nem hajlandó újból foglalkozni az esettel – hiszen minden megoldódott, elmúlt már. Vagy a tanárok csak egy bizonyos pontig hajlandóak elmenni a resztoratív folyamatban: tekintélyüket, mint legfőbb munkaeszközüket féltve nem vállalják felelősségüket az ügyben, különösen nem a gyerekek előtt. Az sem kizárt, hogy a gyermekben nem sikerül bizalmat ébreszteni az átéltek miatt, és miatta hiúsul meg a megoldási kísérlet.

Nem könnyű szülőként „iskolába járni”. Nem kísérhetjük el gyermekünket, nem foghatjuk a kezét, nem védhetjük meg – sem másoktól, sem saját magától. Megpróbáltunk olyan iskolát választani számára, ahol biztonságban tudjuk. De sokszor ez olyan kevésnek tűnik. Hogyan segíthetnénk még neki? Talán pont a resztoratív szemlélet iskolai alkalmazásával. Megtanulhatja a helyes kérdezés technikáját, fejlesztheti érzelmi és szociális készségeit. Megtapasztalhatja a támogató közösségben a negatív érzelmek, gondolatok feloldását, a sérelmek jóvátételét és a kapcsolatok helyreállítását. Használható eszközöket kaphat, melyekkel ő maga konfliktusokat tud megelőzni és megoldani. Így biztonságban lehet.

Források:

Negrea Vidia előadása mediátor hallgatók számára PPKE BTK 2011.02.18.
Fellegi Borbála előadása mediátor hallgatók számára PPKE BTK 2011.02.19-03.25.
Fellegi Borbála: Út a megbékéléshez. A helyreállító igazságszolgáltatás intézményesülése Magyarországon. Napvilág Kiadó, 2009