A történet valós alapú.

Piliscsabától kb. 15 km-re, Máriahalom ( ez egy kis falu ) Epöl felé eső végén van egy saját lovardánk. A családi házunk is ezen a telken épült, kétszintes épület, alul van az istálló, felül a lakás, amiben élünk. Az alsó szinten vannak a vendégek számára készült helyiségek, öltözők, mosdók, szerszámos szekrények, nyeregtartók, patamosó, stb.., valamint az istálló maga; 12 boxxal, 12 ló számára elegendő hellyel.

Saját lovakat tartok a lovardában, valamint hét darab hely ( box ) van kiadva mások lovai számára. Ők a bértartók, akik rendszeresen ( egyikük ritkábban ) járnak lovagolni hozzánk.

A bértartók közül hárman még csak 13 évesek, négyen pedig felnőttek, 28-30 évesek. Ez utóbbi négy közül hárman járnak szinte napi rendszerességgel, a negyedik csak igen ritkán jön. A három rendszeresen lovagló felnőtt közül az egyik a 28 éves lány Anikó, a másik kettő pedig egy házaspár, Gábor és Bori, ők a harminc évesek. A három 13-14 éves kislány közül ketten ikrek, ők mindig együtt, egyszerre jönnek-mennek és gyakran a barátaik is elkísérik őket. Lányok, fiúk, de leginkább az udvarlóik, két kamasz fiú azok, akik szinte mindig velük vannak.

A két kislány eléggé rendetlen. Össze-vissza hagyják a cuccaikat, a közös helyiségekben étel és piszokmaradék, üres flakonok jelzik a jelenlétüket. Meglehetősen sok kosszal jár, ha lovaikat tisztogatják, kefélik, mossák. Sár, tócsa, szétdobált szerszámok maradnak a nyomukban, karámban felejtett kötőfékek, zablák, ostor és vödör, stb. Ezen kívül sokat játszanak, futkosnak, kergetőznek, hangosan nevetnek, kiabálnak a barátaikkal, amúgy jó szándékú, kedves gyereklányok, akik különösebb gondot, igazi problémát nem okoztak még. Én, mint lovarda tulajdonos sokszor szóltam nekik már az említett rendetlenségük miatt, mindig konkrétan megnevezve az elkövetett hibát. Ilyenkor összeszedték a figyelmüket, s néhány napig láthatóan gondosabban viselkedtek. Nem mindig sikerült, de igyekeztek alkalmazkodni. Ők már közel egy éve járnak hozzám.

Anikó kb. 3 hónapja tartja nálam a lovát. Az első naptól kezdve látszott rajta, hogy nem túl könnyű természetű teremtés, szószátyár, roppant kritikus, akkurátus, szinte kínosan pedáns. Sok-sok lovardában megfordult már, és számtalan helyről hallottam vissza, hogy mindenkivel és mindennel elégedetlen, ráadásul rossz a modora, érdes, kíméletlen a stílusa, amolyan ellentmondást nem tűrő ember.

A konfliktus tehát tálcán kínálta magát, azonnal ahogy Anikó megjelent a lovardában. Már az első napon közölte, hogy számára a rend és a tisztaság a legfőbb érték, egy lovardában is ez áll mindenek felett, ezért is választotta az én lovardámat. Rögtön megemlítettem a kislányokat, hogy őket bizonyos fokig jobban kell tolerálni, mint a felnőtteket, hiszen jószerivel gyerekek még. Közölte, hogy semmi gond, majd ő rászoktatja a lányokat arra, hogy megfelelően viselkedjenek.

Anikó rászoktatása azonban rászállásból állt, folyamatosan rendre utasította az ikreket és nekem is folyton panaszkodott rájuk, olyan apróságok miatt, amiket egy átlagos figyelmű  ember észre sem vesz. Meg is jegyeztem ilyenkor, hogy ilyen „hibákat” magam is elkövetek, legyen elnézőbb. Igazából az döbbentett meg, hogy más lovardákban 20-30 ember vagy akár 100 is megfér egymás mellett viszonylagos békében, itt meg egyetlen nő képes ekkora feszültséget gerjeszteni maga körül.

Az igazi, nagy balhé akkor robbant ki, amikor Anikó felfedezte, hogy valaki használta az ostorát. Rögtön a lányoknak esett, hogy merészelték elvenni az ő lovagló ostorát, és bár a lányok lapítva hallgattak, az összes többi bértartónak és persze nekem is bepanaszolta, szidta őket Anikó. Alig bírta felfogni, hogy őrajta ekkora sérelem eshet. Hiába próbálta mindenki megnyugtatni, teljesen kiborult, hazarohant.

Ezek után aznap este telefonált nekem az ikrek édesanyja és mélységes felháborodását fejezte ki a szerinte alaptalan vádaskodás miatt, majd két nap múlva odament Anikóhoz a lovardában és jól leteremtette amiért csúnyán beszélt a lányaival.

Anikó rendkívül megbántottan közölte velem, hogy vagy ő megy el innen, vagy a lányokat rúgjam ki.

A konfliktus a valóságban nem oldódott meg, a lányok közben bevallották, hogy ők használták az ostort, én pedig igyekeztem mindenkinek a lelkére beszélni, valamint született egy házirend is, amit most készülök mindenkivel aláíratni.

Ezt a vázolt konfliktust próbálom majd felhasználni, hogy szerintem hogyan zajlana le ebben az esetben egy resztoratív „tárgyalás”.

A résztvevő feleket volt szerencsém egymástól függetlenül is, külön-külön meghallgatni, amely beszélgetésben elmondták, hogy saját szemszögükből mit látnak a konfliktus okának. A tárgyalást megelőzően minden résztvevőnek el kell mondanom, hogy mi fog történni és mi az eljárás célja. A tárgyalás helyszínéről a lovarda kertjét választom, ez egyrészt kedvelt, ismerős, otthonos helyszín mindenkinek, másrészt mégsem túl otthonos, mert a családé, s nem a bértartókat szolgálja. A résztvevők köre: az összes bértartó, mivel ők a közösség, az „elkövető” ( az ikrek ), édesanyjuk, valamint a sértett és én.

Először a sértetthez fordulok, hogy a közösség előtt mondja el, mi történt. Anikó elmondja, hogy valaki használta az ostorát, és azt is, hogy őt nagyon zavarja, ha bárki bármijét használja. Elmondja, hogy ő az ikrekre gyanakodott.

A továbbiakban az a célom, hogy meghallgassam az „elkövetőt” is arról, ami történt. Az ikrek elmondják, valóban ők használták ezt a bizonyos ostort, mert nem találták a magukét, de nem gondolták, hogy ebből ekkora patáliát csinál Anikó, ezért lapítottak.

Következőnek anyukát kérem meg, hogy mesélje el az ő szempontjából a történteket. Anyuka ekkor nem értette, miért kell ekkora problémát csinálni egy olcsó ostor használata körül.

Újra a sértetthez fordulok, mit gondol a hallottakról. Sértett elmondja, hogy amit ő igazából fájlal, az nem az ostor használata, és nem is az engedély nélküli elvétele, hanem az, hogy előtte sorozatosan kérte a lányokat, pakoljanak el maguk után, seperjenek össze az öltözőben, ha összesározzák a csizmájukkal és főleg, hogy ő igyekezett nem lekezelni, hanem magához való felnőttként kezelni az ikreket. Neki az ostor-ügy már csak utolsó csepp volt a pohárban, pláne, hogy a történtek után őt teremtette le a lányok anyukája, amiért csúnyán beszélt a gyerekeivel.

Számtalan konkrét példát igyekszem Anikóval előkerestetni a múltból, amikor a lányok rendetlensége számára bosszúságot okozott.

Megkérdezem a lányok édesanyját, mi erről a véleménye. Belátja, hogy a lányok sokszor valóban rémesen rendetlenek, ezt ő saját bőrén tapasztalja nap mint nap, és sajnálja, hogy ezzel ilyen kellemetlenségeket okoznak.

Újra a lányokhoz – az elkövetőkhöz – fordulok, mit éreztek, amikor Anikó számon kérte rajtuk az ostor használatát. Elmondják, hogy annyira megijedtek, és zavarba jöttek, hogy egyszerűen nem merték megmondani, hogy ők vitték el az ostort, annyira féltek a következményektől, de a továbbiakban ilyen nem fog előfordulni.

A többi bértartót kérdezem, mit gondolnak az eseményekről. Ők némileg az arany középutat képviselik, mert bosszantja őket a lányok rendetlensége, de túlzottnak ítélik Anikó reakcióit, bár megértéssel viseltetnek iránta. Szeretnék jól érezni magukat itt, ahhoz viszont ők is nélkülözhetetlennek látják a kereteket, amihez mindenkinek igazodnia kell.

Anikóhoz fordulok, neki mire lenne szüksége ahhoz, hogy a lányokkal továbbra is egy fedél alatt maradva, de mégis jól érezze magát itt. Ő is a szabályok betartását mondja, illetve, hogy a szabályok megsértését megfelelő szankciók kövessék. Itt az elkövetőkhöz és édesanyjukhoz fordulok, mit szólnak ehhez, illetve nekik mire lenne szükségük, hogy ne „üldözöttként” érezzék magukat itt. Így születik, pontosabban születne meg a házirend egy resztoratív eljáráson belül.

Mivel ebben az esetben bűnelkövetés klasszikus értelemben nem történt, ezért a jóvátétel maga az, hogy a lányok elfogadják a házirendet és igyekezzenek betartani az abban foglalt szabályokat. A tanulság számomra leginkább az, hogy még egy kis közösségnek is rendkívüli szüksége van a meghatározott keretekre, amihez tartaniuk kell magukat és a legjobb ezen kereteket írásban is rögzíteni.

Fontosnak tartom, hogy a házirendet a lányok ne csak a büntetéstől való félelmükben tartsák be, hanem meggyőződésből, ezért felteszem nekik a kérdést, hogy szerintük hogyan hatott édesanyjukra ez a történet akkor, és azt is megkérdezem, hogy mit érezhet most az édesanyjuk.
Elmondják, hogy akkor az anyuka nagyon felháborodott amiért Anikó csúnyán beszélt velük, de most valószínű szomorú lehet amiatt, hogy kiderült, hogy ők milyen rendetlenek itt, illetve az is kiderült, hogy akkor még nem merték vállalni a felelősséget: valóban ők használták azt a bizonyos ostort.

Mivel a siker alapja nem csak a belátás az egyik oldalon, hanem a megbocsátás is a másikon, újra a sértetthez fordulok, mit érezhetnek most a lányok.

Sértett némileg belátja, hogy talán ő is eltúlozta az ostor ügyet, illetve, hogy a kamaszlányokkal egy közösséget alkotni önmagában is elég nehéz.

A többiekhez fordulok, mi a véleményük a hallottakról. Ők is úgy gondolják, hogy a különböző korosztályok együttélése nehéz feladat, kölcsönösen nagy toleranciát igényel, de ehhez talán hozzájárul a Házirend is.

A Házirend gyakorlatilag a megállapodás minden résztvevő egyetértésével születik, egyértelmű szabályokból áll, tisztázva a várható szankciókat, illetve az ellenőrzés módját és azt minden résztvevő köteles aláírni.