Bevezető gondolatok

A következő történet 1998-ben játszódott le egy vidéki egyházi gimnáziumban, ahova én is jártam és amelynek egyik főszereplője voltam. Az esetre úgy tekintek mind a mai napig, mint életem egyik fordulópontjára, ahol sok minden megváltozott, és ahol- mai fejjel már tudom- 16 évesen felnőtté kellett válnom és felnőtt döntéseket kellett hoznom.

Szerencsére –köszönhetően tanulmányaimnak, önismereti képzéseimnek- erre az esetre már úgy tudok tekinteni, mint pozitív eseményre, de mindez nem volt könnyű.

Ma már látom, hogy mennyire fontos lett volna, hogy akkor egy képzett resztoratív szakember az iskola tantestületével, diákjaival foglalkozzon. Ennek hiányában sajnos sok rossz élményt kellett elszenvednem, és az iskola mind a mai napig nem tudott mit kezdeni az egész történettel, pedig az már többször megismétlődött más szereplőkkel, más „koreográfiával”, de ugyanavval a témával.

A történet teljes konstruálását csak évekkel később sikerült teljes mértékben elvégeznem, a leírt történet ennek a munkának az eredménye.

Az eset leírása

A történet kezdete 1997 őszére nyúlik vissza. Ekkor választottak meg a Diákönkormányzat elnökévé és a diák bibliakör vezetőjévé. Nagyon népszerű voltam a diákság körében. Így szereztem tudomást arról, hogy Péter nevű évfolyamtársam rendszeresen marihuánát szív és szombat délutánonként egy külszíni tónál több diáktársunkat is megkínálja, akik ugyancsak kezdtek rákapni a fűre. Egyre több embert von be ebbe.

A bevont diákok egy része elkezdett megijedni, hogy mi is történik velük, különösen akkor, amikor Péter arról mesélt, hogy neki már nem elég a szombat délután, már a péntek délután is kell neki, aztán a vasárnap délután, aztán már a szerda délután, aztán minden nap. A bevont diákok ekkor már nagyon féltek, hogy kiderül. Biztosak voltak benne, hogy már csak idő kérdése. Megoldásként hozzám fordultak, hogy „beszéljek a fejével”.

Mivel 16 évesen akkor még soha sem láttam marihuánát, nem is tudtam az információval mit kezdeni, de Péterrel beszélgetni kezdtünk.

Egy nap, mikor Péter azt mondta, hogy kipróbálta a szünetben az LSD-t, az extasyt és a kokaint is, úgy éreztem, hogy itt tenni kell valamit.

Megosztottam az információt név nélkül avval a tanárral, akit nagyon szerettem és tiszteltem, és megkérdeztem tőle, hogy mit tudnék ilyenkor tenni. Ő azt felelte, hogy nem tudja szétválasztani, hogy ő most tanár vagy segítő, és benne a tanár felülkerekedett, így kéri, hogy beszélgessek az igazgató-helyettessel erről. De hogy ez a beszélgetés biztos létrejöjjön, ő szólni fog neki, hogy én akarok neki valamit mondani a drog témájában.

A beszélgetés megtörtént. Az igazgató-helyettes azt mondta nekem, hogy segíteni szeretnének neki és a többieknek, de ez csak úgy megy, ha elmondom Péter nevét, és akkor mindent megtesz, hogy elsimuljon az ügy, nem fogják Péter kirúgni és az sem fog kiderülni, hogy mindezt tőlem tudja.

Nem tudtam mit tenni, elmondtam Péter nevét.

Pétert a következő szünetben behívták az igazgatói irodába, ahol megzsarolták: vagy elmondja, hogy kiket vitt bele a füvezésbe, vagy azonnal kirúgják. Péter megrémült és mindenkinek a nevét elmondta, aki az ügyben érintett volt. Ez akkor már vagy 30 diákot érintett, köztük több érettségi előtt állót.

A tanári karon kitört a pánik, magukat tűkkel szurkáló diákokról beszéltek, és kis zacskókban lévő fehér porokat kerestek marihuána címen és drogot áruló diákhálózatról fantáziáltak. „Ez velünk nem történhet meg!”, „Egy több száz éves gimnáziumban ez nem fordulhat elő!”- mondták.

Fegyelmi meghallgatások kezdődtek, majd Pétert két napon belül azonnali hatállyal kirúgták a gimnáziumból. Egy negyedikes fiút is eltávolítottak az iskolából, de magántanulóként leérettségizhetett. A mintegy 30 érintett diák között sok lelkészgyerek és egy-két közéleti személyiség (országgyűlési képviselő, művészek, stb.) gyermeke is volt, ők igazgatói figyelmeztetést vagy szóbeli megrovást kaptak, a többi, akiknek nem voltak ilyen szüleik tantestületit.

A botrány azonban nem csengett le, hiszen mindenki a „téglát” kereste, ki „köpte be” Péter nevét az igazgató-helyettesnek. Megkezdődtek a találgatások, és a közösségen eluralkodott a bizalmatlanság légköre. Vadplakátok, feliratok jelentek meg a táblákon, falakon, szekrényeken, faliújságokon: „Úgy sem menekülsz, tégla!”, „Elkapunk!”, stb.

Én is éreztem, hogy hamarosan szóba kerülök, mint lehetséges „forrás”. Beszéltem egy kollégiumi nevelővel, aki elmondta, hogy két lehetőség áll előttem: vagy bevallom és megelőzök mindent és vállalom a következményeket vagy „lapítok”, és ha engem gyanúsítanának, akkor tagadok mindent.

Végül úgy döntöttem, hogy nem akarok hazudni, és a rá következő reggelen elmondtam az egész iskola nyilvánossága előtt egy reggeli áhítat végén. Itt elmondtam, hogy segíteni szerettem volna Péteren, és hogy ez az én döntésem volt és jó döntésnek tartom, amiért vállalom a felelősséget.

Az iskola diákközössége teljesen kiközösített az osztályom is, naponként leköpdöstek, megszégyenítettek, többször megvertek, nem szóltak hozzám, átnéztek rajtam vagy sértő megjegyzéseket tettek rám. Szekrényemet felfeszítették, ruháimat kidobálták, az udvarról kellett összeszednem. Éjszakánként rám támadtak alvás közben a kollégiumban.

A tanári kar nem tudta kezelni a kialakult helyzetet, úgy tettek, mintha semmi sem történne velem.

Majd meghívtak egy addiktológust, hogy beszéljen az egész iskolával.

Előadásán megkérdezték tőle, hogy jól cselekedtem-e. Az addiktológus azt mondta, hogy felelősen cselekedtem, mikor elmondtam Péter nevét az igazgató-helyettesnek. Innentől az erőszak csökkent felém, de a kiközösítés csak úgy másfél-két évre rá, az érettségi körül szűnt meg.

Az eset(ek) resztoratív feldolgozása

Azt gondolom, hogy történetemből külön kellene választani Péter esetét és a sajátomét. Bár szorosan egybe tartozik, mégis két jól körülhatárolható eset.

Péter esete

Úgy gondolom, hogy Péter és társainak esete, talán soha vissza nem térő alkalmat adott volna arra, hogy az iskola egy komoly megújuláson menjen keresztül. A drog sok mindenre tudta volna megtanítani az iskolát: átgondolni nevelési, konfliktus-kezelési stratégiáikat, tisztázni az iskolai közösség normáit, értékeit, és ezeket a modern időkkel és a hagyományokkal ötvözni.

Péter esete sok kimondatlanságra, tisztázatlanságra, felkészületlenségre, éretlenségre, de leginkább súlyos hiányosságra hívta fel a figyelmet a konkrét eseten túlmenően. A drog és az alábbiakban tárgyalt hiányosságok együttesen okozták ennek a konfliktusnak a rossz kimenetelét és egy másik (saját esetem) kifejlődését.  

Ha resztoratív szakemberként láttam volna az esetet, akkor először is, a kiinduló helyzetet vizsgáltam volna meg.

Az iskola nyilvánvalóan egy új, szokatlan helyzetben volt: egyrészről pár évvel (1991-ben) indult újra, a rendezetlen iskolai körülmények, a nehéz anyagi helyzet nehezítette a mindennapokat és vonta el a figyelmet és az energiát a fontosabb dolgoktól. Másrészről az iskola hagyományaiból fakadóan több vélt és/vagy valós elvárásokat érzett a társadalom és a város részéről, aminek mindenáron meg akart felelni.

A tanári kar is nagyon alakulóban volt. Az eset megtörténtekor, 1998-ban a hetedik tanévét kezdte meg a tantestület. A pénztelenség, a kezdetleges körülmények sok tanárt elriasztottak, folyamatos volt a fluktuáció. A tantestület közös identitásának, közös nevelési elveinek kidolgozására, emberi együttműködésre (csapatépítés) se pénz, se készség nem mutatkozott. Nehéz örökség volt a gimnázium több száz éves hagyományaival való modern azonosulás és a hit (egyháztagság) kérdése. Egyáltalán mit jelent ma református keresztény tanárnak lenni? Ezt csak tetézte egyes tanárok eltúlzott „kegyeskedése” és az ebből fakadó, más tanárok felé való zsarolása (játszmái). Ezekkel a (nagyon is fontos) kérdésekkel nem foglalkoztak.

A diákság helyzete is felemás volt. Nagyon különböző igényekkel, szükségletekkel, elvárásokkal, de sajnos leginkább szülői kényszerítésre érkeztek. Jómagam önszántamból mentem, de nagyon sok lelkészgyereknek ez volt az egyetlen, szülők által kiszabott útja. Sok diák a szülői ház nyomorából, sok pedig a sivár szülői szeretet ellen való lázadozásra adott egyfajta büntetésből („ha mi nem tudtunk megnevelni, majd itt megnevelnek fiam/lányom!”) érkezett.

Másodsorban a kialakult helyzetet kezeltem volna .

Ennek a fegyelmi ügynek alapvetően két szintje van: családi és iskolaközösségi. Ezt a kettőt kötöttem volna össze, és építettem volna egymásra (különösen, hogy kamaszokról van szó).

Resztoratív-koncepcióm lépései a következők lettek volna:

1.    Az igazgatósággal és a tanárokkal való közös fókuszált beszélgető kör (ventilláció, saját felelősségük megállapítása, egységes és konstruktív magatartásuk kidolgozása és üzenet-értékének meghatározása a resztoratív eljárások idejére, esetleges drogprevenciós felvilágosítás. Fontos témája lenne ennek a beszélgető körnek a diákok felé való elvárásaik tisztázása, evvel is felkészülve a családi csoportkonferenciákra, és közülük egy ember kiválasztása, aki az iskola rendjét szabályrendszerét képviselte volna).

2.    Péter és a droggal érintett diákok családjaival külön-külön való fókuszált beszélgetések (ventilláció, saját felelősségük megállapítása, a resztoratív szemlélet alapvető értékeinek megismertetése, saját helyzetük feldolgozása, esetleg hasonló élményeik feldolgozásának segítése. A cél: saját kétségbeesésük, döbbenetük feldolgozása után a gyermekük igényeinek, szükségleteinek meghallása, támogatása.)

3.    Péterrel és a droggal érintett diákokkal való külön-külön majd közös fókuszált beszélgetések (külön-külön beszélgetésekben ventilláció, saját felelősségük megállapításában való segítség; közös beszélgetés témája lehet: „közös történetük” és annak érzelmi mozgatórugóinak tisztázása és érzéseik, szükségleteik megfogalmazása és kimondása, közös felelősségük megállapítása.)

4.    Péter és a droggal érintett diákok családjaival külön-külön családi csoportkonferenciák (Nyilván itt a hatóság szerepében az iskola rendjét és szabályait megjelenítő igazgató/igazgató-helyettes/tanár mondaná el az elvárásokat, illetve bevonnám a diákkollégium igazgatóját/tanárát is. A családi csoportkonferenciát nagyon fontosnak érzem, hiszen a családnak nem csak működési dinamikáját kell megváltoztatnia, hanem az érzelmi-támogató attitűdjét is, és ebből mindenkinek ki kell vennie a részét. Jó, ha felismerik és kimondják, hogy evvel a családi csoportkonferenciával egy újabb esélyt kaptak, hogy a család rossz működési dinamikájából fakadó zavarokat megszüntessék.)

5.    A diáksággal együtt vagy osztályonként való fókuszált beszélgetések (ventilláció, az elkövetők felé való érzékenyítés: tettük érzelmi mozgatórugóinak feltárása, megismerése és az ezekkel való empatizálás, az elkövetők felelősségének felvetése, az okozott kár azonosítása és felmérése, szükségleteik azonosítása, felmérése és kimondásában való segítség, a helyrehozatal lehetőségeinek feltáráséban való segítség.)

6.    Resztoratív közösségi konferencia (Ide fut össze minden eddigi előkészítő munka, és a lezajlott családi csoportkonferenciák érzelmi hatásai, illetve konkrét lépései is támogatják a közösségi konferencia sikerét. A resztoratív közösségi konferenciába bevonnám az igazgatóság és a tantestület delegált tagjait, Pétert és a 30 droggal érintett diákot, szüleiket, segítőiket, a diákság képviselőit, jómagamat, családomat. A cél a felek közti kommunikáció facilitálása, az áldozat (jelen esetben az iskola) szükségleteinek kielégítése, valamint Péter és a 30 elkövető felelősségvállalása az okozott kár helyreállításában. Mivel első ilyen alkalom lett volna az iskola történetében, külön hangsúlyt fektetnék az érzelmi szükségletek –amennyire csak lehet maradéktalan- kielégítésére, hogy valóban elfogadható-e a jóvátétel. Motiválnám az elkövetőket, hogy ők is bátran fogalmazzanak meg jóvátételi lehetőségeket a folyamatban, hiszen az iskolának nem a büntetés a célja, hanem, hogy mindenből tanulni tudjunk. Ugyancsak fontosnak tartanám hangsúlyozni, hogy a konferencia egyik célja Péter és a 30 diák jóvátételének kimunkálása, és nem a Balázzsal való konfliktus és megtorlás rendezése. Magamat is arra kérném, hogy csak erre az ügyre koncentráljak.)

Balázs esete

1.    Előkészítő beszélgetések (Tanári kar, elkövetők, Balázs és a diákok közösségeivel osztályonként)

2.    Resztoratív közösségi konferencia Balázs elleni erőszak ügyében (itt már mások az elkövetők és más a sértett. Tanári kar, sértő felek, Balázs, diákok szülei, Balázs szülei, diákság képviselői. Tomkins (1987) szégyen-elméletéből tudjuk, hogy az egyénnek nem kell rosszat cselekednie, hogy szégyent érezzen. Nathanson (1997) ezt úgy említi, hogy egyénnek csak az érdeklődés izgatottságának vagy élvezet-örömének félbeszakítását kell átélnie . Nathanson szégyen-iránytűjének megfelelően (1992) Balázs inkább a visszavonulás, az elszigetelődés pólusát „választotta”, míg a diákság a mások ellen való fordulásnak a pólusát: megtorolni azt, aki a „jót elpusztította”. A „jó” jelen esetben a diákok közti szolidaritást jelenti a tanárokkal szemben. Külön figyelmet fordítanék a szégyen és más érzelmeik kifejezésére, hogy elősegítsem a negatív érzésektől a semleges érzéseken át a pozitív élményekbe való átmenetelt.


Mindkét esetben

Utánkövetés:

Itt nem csak a jóvátétel megvalósulását követném figyelemmel, hanem a resztoratív eljárások másféle kommunikációs kultúrájának megerősítését is.
Fontosnak tartanám az egész iskola közösségének szociális és érzelmi kommunikációs készségeinek folyamatos fejlesztését, a kapcsolatok megerősítését kiscsoportos körökben.

Emlékszem, az akkori igazgató az eset után a szülők előtt avval védekezett, hogy két lehetőség állt előtte: vagy megmenti azt az egy-két problémás embert, vagy megvédi a több száz normálisat. És ő az utóbbit választotta.
Resztoratív tanulmányaim egyik nagy tapasztalata és öröme, hogy ma már tudhatom, hogy mennyire szűk látókörű volt az a mondat, amit akkor magam is helyeseltem.

Jól hangzott, felelős vezetőnek is láttathatta magát evvel a kijelentéssel, de valójában a több száz „normálist” sem sikerült megvédenie semmitől. A „problémát” a felszínen „megoldották”, de semmit sem tanultunk belőle. És ahogy már írtam, a drog újra és újra probléma lett a gimnáziumban.

S hogy mi lett a két „problémás” gyerekkel, nem tudja senki.