Egy pénteki napon kétségbeesett hangú telefont kaptam. Gyermekem, Bence osztálytársának édesanyja telefonált és elmondta, hogy az a hír járja, hogy az Ötök, vagyis a mi fiaink és még három, az osztályban molesztálják (sic!) a kisebbeket. Rettegésben tartják a gyengébb osztálytársakat, keresztapaként ellenőrzésük alatt tartják őket.

Annyira képtelennek tűnt, amit hallottam, hogy először is arra kértem az anyukát, hogy nyugodjon meg és próbáljuk meg higgadtan végig gondolni, hogy mi is történhetett valójában. Kiderült, hogy a bántalmazott kisfiú, Dávid elpanaszolta otthon a szüleinek, hogy őt Oszkár (a  telefonáló anyuka gyereke) és Döme rendszeresen bezárja szünetben a fiú WC-be, csipkedik, ugratják, eldugják a tolltartóját stb.

Erre az édesanyja (Dávidé) elkezdte felhívni telefonon az anyukákat, hogy ők mit tudnak az esetről. De nem a balhés gyerekek szüleit hívta, hanem azokat,akiket ismert, például lány osztálytársak édesanyját. Kérdés: mit tudhat egy lány a fiú WC-ben történtekről? Nyilvánvalóan semmit, csak következtet és kombinál.

Pontosan ez történt most is: mi, az érintett anyukák megbeszéltük, hogy kikérdezzük fiainktől, hogy mi is történt valójában. A fiúk egymástól függetlenül, egybehangzóan mondták el a történetet: az értelmi szerzők Oszkár és Döme voltak, és jórészt ők voltak, úgymond, a végrehajtók is. Bence egyszer volt jelen a WC-ben, mert ott volt “dolga”,és látta, hogy a két fiú nem engedi kijönni Dávidot a fülkéből, de nevettek, így nem gondolt arra, hogy segíteni kéne. (“Anya, ez nem az én ügyem!”)

Senki más az osztályból nem panaszkodott, hogy bántották volna, és a két főkolompos is azt mondta az édesanyjának, hogy nem sejtették, hogy a dolog bántja Dávidot, hiszen “ő is velünk röhögött...”

Ez meg is történt. A bántalmazott kisfiútól megkérdezte az osztályfőnök, hogy igaz-e, hogy így és így bántalmazták őt a fiúk, mire azt válaszolta, hogy “háát, azért ez így egy kicsit durva” és hozzátette, hogy Oszkár és Döme voltak benne a balhéban, akiket egyébként jó havernak tart.

A  tanár úr vezényletével a gyerekek bocsánatot kértek Dávidtól, és megígérték, hogy többet nem lőnek túl a célon viccelődésből. Dávid megígérte, hogy ha bármi zavarót észlel, először az osztályfőnöknek szól és nem telefonálja fel a fél várost...

Emlékül azért a két bajkeverő hármast kapott magatartásból az adott hónapra.

Mi történt volna, ha az iskolában van ember egy resztoratív technika bevetésére jelen konfliktus kezelésében? Valószínűleg egy kör levezetése lett volna a legcélravezetőbb. Ott mindenki, aki szót kap elmondhatja, hogy hogyan érintett az ügyben, mit érzékelt a konfliktusból, mit szeretne, ha a jövőben másként történne, mi számára az eset tanulsága.

Meghívnám a körbe természetesen Dávidot az édesanyjával, Oszkárt, Dömét,Bencét a segítőikkel, az osztályfőnököt, és az opinion leader lányokat, akik félinformációikkal, összemosásaikkal alaposan felfújták a lufit.

A körben mindenki számára kiderülne, hogy nem aljas rosszindulat, és ártani akarás dúlt a két fiúban, hanem a kezdetben jópofa csínytevés vált végül terhessé Dávid számára. A fiúk bocsánatot kérnének, Dávidnak pedig tanulságul szolgálhat, hogy ha olyan dolog történik vele ami őt zavarja, nem szabad megvárni, hogy idáig fajuljon, hanem szólni kell olyan személynek, aki tud is segíteni, vagyis iskolában történt események kapcsán az osztályfőnöknek.

Az osztályfőnök elmondhatná, hogy neki mennyire fontos, hogy a tanítványai bízzanak benne, és a bajban hozzá forduljanak. Megkérné a szűlőket, hogy amennyiben bármilyen sérelem érné gyermekeiket az iskolában, arról őt tájékoztassák, hogy minél hamarabb tisztázhassa a gyerekekkel az ügyet.

A jelenlévő szülők biztosíthatnák egymást arról, hogy nem neheztelnek a történtek miatt, és az évek óta a szülők közt is fennálló jó viszonyt a történtek nem befolyásolják a jövőben.

Mivel azonban a kör nem valósult meg, a helyzet a következő:
1.    a lányok nem hiszik el, hogy  “csak” ennyi történt, azt vágják a fiúk fejéhez, hogy megfélemlítették Dávidot, hogy ne merjen ellenük szólni.
2.    A főkolomposok vérig vannak sértve, és mérgesek Dávidra, hogy nem érti a “viccet.”
3.    Az osztályfőnök úgy érzi, a feje fölött történnek az események
4.    A szülők meggyőződése, hogy nem kellett volna szólni az osztályfőnőknek, ők is el tudták volna intézni ezt a gyerekekkel.
5.    Dávid pedig ismét áldozattá vált: osztálytársai nem vonják be a játékba, szünetekben kerülik, nehogy valami olyasmit találjanak neki mondani, amit  zokon vesz.

Látszik tehát, hogy a nem tisztázott kérdések, az elvarratlan szálak, a ki nem mondott bocsánatkérések mennyire szét tudnak zilálni egy közösséget. Pedig nem kellene sok, csak egy elhatározás és bátorság, hogy le merjünk ülni egymással és megkérdezni, mi történt.