A kisvárosi gimnáziumban a hagyományokhoz híven idén is megrendezték a szalagtűzőt. A végzős diákok szeptember óta gyakorolnak, készülnek erre az estére minden évben. Nagy esemény szokott lenni, több okból is. Kis város, tízezres lélekszámmal és családias hangulatú középiskolákkal. Egy ilyen eseményen szinte “az egész város” ott van. A végzősök lelkesek, és nagyon várják ezt a napot, a szülők és a tanárok szintén. Jó buli, szép és megható esemény is egyben. De nem csak a negyedikeseknek és a hozzátartozóknak. Az iskolai szokások szerint a harmadéveseknek is fontos szerep jut, ők a szalagtűző “házigazdái”. Ez azt jelenti, hogy megvendégelik a negyedikeseket, és azt is, hogy az egész este folyamán rendezői feladatokat látnak el. Közülük kerül ki a műsorvezető, díjátadó, ruhatáros, és más rendező is. A feladatok miatt a harmadik osztályosoknak az iskolában kell a rendezvény végéig maradni, és segíteni minden feladatban. Az iskola többi diákjának nem kell jelen lenni. Az esemény akár hajnali 2-3 óráig is eltart egy-egy évben.

A feladatok ellenére a harmadikosok azok, akik igazi buli-lehetőséget látnak a szalagtűzőben. Egyik éveben ebből keletkezett konfliktus egy harmadikos osztály és osztályfőnökük között.

A konfliktus megismerése előtt nézzük meg az előzményeket! Az osztály és az osztályfőnöknő kapcsolata addig sem volt felhőtlen. Az angoltanár első osztálya volt ez osztályfőnökként. Nyelvi tagozatos osztályt kapott, ami köztudottan az egyik legerősebb, jó képességű osztály szokott lenni a gimnázumban. Ez az évfolyam is sok tehetséges, jó eszű, szép eredményeket hozó gyerekből állt. Az osztályfőnök pedig szakmailag az egyik legjobbnak tartott nyelvtanár volt a városban. Hiába a kedvező feltételek, a kapcsolat hamar zátonyra futott. A tanár elégedetlen volt az eredményekkel, a megszerzett nyelvvizsgák számával, a viselkedéssel, és nem tartotta feladatának a különprogramok szervezését. Úgy gondolta, hogy mindent megtesz, amit osztályfőnökként meg kell tennie, de “nincs kivel”. Elmondása szerint mindig szégyenkeznie kellett osztálya miatt a tanáriban. A kamaszok viselkedését tiszteletlennek, rendetlennek és hálátlannak tartotta, ezért nem volt jó kapcsolata osztályával. A tanulók szerint az osztályfőnök nem tett semmit az osztályközösség kialakulásáért, egyetlen egyszer vitte el őket kirándulni, elsőben, később indoklás nélkül, kérlelés ellenére sem került sor osztálykirándulásra, pedig minden más osztályfőnök szervezett osztálykirándulást. “Ha kialakult valamilyen összetartozás, azt csakis magunknak köszönhetjük, ez egyfajta koalíció a tanár ellen” - mondta az osztály. Azt is nehezményezték, hogy nem áll ki mellettük az iskolai ügyekben, és több tanuló állította, hogy személyeskedés is van az osztályban: egyesekre “pikkel” a tanár.

Mi történt?

A harmadévesek, miután elvégezték a színpadi produkciók során a munkákat az iskolában, a ruhatár vezetéséért voltak felelősek, amíg az aulában a bál zajlott. Kettesével voltak beosztva óránként a ruhatárba. A többi osztálytárs, aki nem volt “szolgálatban”, addig a saját osztályában tölthette az időt. Itt – ellenőrzés nélkül – az este folyamán igazi bulihangulat alakult ki. Alkoholt ugyan nem hoztak be, de a tanulók kijártak a közeli szórakozóhelyre, és a legtöbbjük ivott is valamennyit. Részeg senki nem volt. A hangulat oldott volt, kezdett elszabadulni a pokol. Amikor az osztályfőnök hajnali 2 óra körül belépett a terembe, éppen egy sütidarab repült keresztül a termen, a tanulók kiabáltak, és a tanárnő füstszagot érzett. Eszét vesztve kezdett ordítani, és minden jelenlévőtől követelte, hogy hétfő reggel az asztalán legyen az ellenőrzője, mert osztályfőnöki figyelmeztetést ad mindenkinek. Ekkor belépett az ajtón az egyik osztályba járó fiú, akire az osztályfőnök rögtön rákiáltott:

-Neked nem a ruhatárban kéne ülnöd?

-Még van 3 percem a kezdésig!- vetette oda félvállról a diák, rá sem nézve az osztályfőnökre, és már kint is volt a teremből.

Az osztályfőnök utána kiáltott, hogy tőle is kéri az ellenőrzőt hétfő reggel.
Hétfőre nem csillapodtak a kedélyek, minden jelenlévő megkapta a beírását (eltekintve néhány általában jól viselkedő, és jelen helyzetben is jó kifogást találó tanulótól), az a fiú is, akinek még tényleg volt 3 perce a “szolgálatteljesítésig”. A tanulók fel voltak háborodva, igazságtalanságot kiáltottak, szerintük nem az kapta a büntetést, aki megérdemelte, hanem aki éppen jelen volt. A tanár mélységesen fel volt háborodva, ismét csalódott osztályában, akik miatt szégyenkeznie kellett. Az eset vége 4-5 osztályfőnöki figyelmeztetés, keserűség, elmaradt magyarázat, düh, igazságtalanság érzése, sértettség, és tovább romló kapcsolat lett.

Az osztályfőnök más eszköz híján erőből, hatalomból és dühből igyekezett megoldani a konfliktust, a diákokat meg sem hallgatva. Ebben az esetben esély sem volt a magyarázatra, az indulatok levezetésére, megértésére, a miértek megkérdezésére, az érzések kinyilvánítására és megértésére.

Ha nem így, hanem valamilyen alternatív vitarendező, konfliktuskezelő módszerrel közelítettünk volna a helyzet felé, vállaltam volna bármelyik szerepet, mert minőségileg más a megoldáshoz vezethetett volna. Olyan, amivel csak nyerhet minden résztvevő. Ha mégis választanom kell, akkor a konfliktusrendező, facilitátori szerepet vállalnám. Egyrészt, mert ebben az esetben nem vagyok közvetlenül, csak közvetve érintett, másrészt, mert szerintem tipikusan az a helyzet, amelynél van helye a resztoratív megoldásnak. Nem csak van helye, de a legjobb eredményt érhetnénk el vele, ha nem süket fülekre találnánk. És biztos lett volna esély ezek között az intelligens emberek között, bár úgy érzem, ebben az ügyben, nem csak a “gyerekek”, hanem az osztályfőnök is épp annyira kemény dió. A diákok nem egyszer jelentették ki, hogy utálják az osztályfőnöküket és szerintük a tanár is őket. Az, hogy az osztályfőnök ugyanezt nyilvánosan nem mondta ki, szerintem csupán a társas elvárásoknak való megfelelés hatása.

Hogyan zajlott volna a folyamat és  mit eredményezhetett volna?

Egy alternatív forgatókönyv szerint az eset után hétfőn konferenciát hívott volna össze a konfliktuskezelésért felelős facilitátor, vagy mediátor. Minden érintettnek ott kellene lennie - önként. Ebben az esetben: az osztály képviselői (olyan, aki részt vett a rendbontásban, és olyan is, aki nem), az osztályfőnök, az osztályfőnök támogatója, az iskolaigazgató, stb. Mindenki aki érintve érzi magát.  A résztvevőket tájékoztatni kell arról, hogy mit jelent egy ilyen ilyen konferencia, hogy nem ítélkezés lesz, hogy nem a “tanárok pártján vagyunk”, és hogy miért jó nekik. A diákokat ebben az esetben könnyebb lehet talán meggyőzni, mert itt lehetőséget kapnának arra, hogy elmondják, hogy ők hogy élték meg a helyzetet, feltegyék a kérdéseiket, amelyek a “hagyományos” megoldásnál elmaradtak, sőt tiltva voltak. Azonban a  tanárt is meg kell győzni a konferencia hatékonyságáról. Ez nehezebb lehet, mert hatalmi pozícióját fenyegetve érezheti.  Érdemes lenne hangsúlyozni, hogy ő is elmondhatja érzéseit az esettel kapcsolatban egy olyan légkörben, ahol mindenkit meghallgatnak, és támogatója is van, nem kell 30 ellenséges szempárral szemben erővel kiállnia az igazáért, ha kézben akarja tartani a dolgokat, és így van némi esély arra is, hogy a hátralévő egy évben emberibb kapcsolatban dolgozhatnak együtt.

A megbeszélésen kirajzolódnának az eset részletei is, nem találgatásokon és feltételezéseken alapulna az előbbi példában büntetéshez vezető út: hogyan, mikor történtek a dolgok. Mindez nem számonkérésszerűen, hanem azért, hogy minden fél elmondhassa, hogy szerinte mi történt. Az osztály képviselői elmondanák, hogy zajlott az este, és szerintük kit érintett az eset, és hogyan, valamint bennük milyen érzéseket keltett az eset. Elmondhatják, ha megbánták, vagy, ha nem gondolták, hogy ekkora baj lesz, és hogy szerintük mi vezethetett a rendbontáshoz. Belegondolhatnak, hogy kinek okoztak kárt vagy fájdalmat: a társaknak, a tanároknak, azoknak, akik nyugodtan akartak szórakozni, a végzősöknek. Ugyanezt megteheti a tanár is: elmondhatja, mit érzett amikor belépett a terembe. Miért olyan elkeseredett? Miért reagált így? Mi a legnehezebb ebben az esetben?

A hangsúly azonban inkább a jóvátételen van. Ha az osztály egyként vállalja a tetteiért a felelősséget - mert az vitathatatlan, hogy olyan magatartást tanúsítottak, amelyet minden körülmények között tilos egy iskolában – akkor javaslatot tehetnek arra, hogy hogyan teszik jóvá a tettüket. Például őszintén bocsánatot kérnek, kitakarítanak, és esetleg vállalnak még feladatot az iskolai közösségi életben. A tanár részéről is belátás várható: megbocsátás, és az eset és a hasonló konfliktusok mögött álló sok-sok egyéb tényező figyelembe vétele, saját szerepének, konfliktuskezelési módjának, osztállyal való viszonyának tisztázása. Az osztályfőnök változtathat saját hozzáállásán, hogy a kapcsolat jobb legyen. Talán nem is gondolta, hogy az osztály igényli a több kontaktust. Hiszen eddig soha nem mondta el neki senki.

Miben lett volna más a kimenetel?

A megbeszélés lehetőséget ad a feleknek az átgondolásra, így a valós megbánásra. A diákoknak az osztályfőnök indulatainak megértésére, és fordítva.

A felelősségvállalás is egy kulcspont a történetben: míg a beírások kiosztásával semmi felelősségérzet nem ébredt a diákok nagy részében, így nem tudták reális következményként összekapcsolni a tettet és a büntetést, addig a jóvátétellel a tényleges felelősséget aktív közreműködéssel vállalták volna. Mivel ők maguk tennének javaslatot a jóvátételre, magukénak is fogják azt érzeni, és nem rájuk kényszerített büntetésnek, hanem belátáson alapuló tettnek.

A felgyülemlett keserűség is energia, ami csak halmozódik az idő előrehaladtával, aminek mindig ki kell törnie. Ez az eset is példa erre. Ennek megértésével kezdődik az a változás, ami ezt a hihetetlen energiát, amit egy közösség tud teremteni, pozitívba is fordíthatja. Mintegy magával hozza az élhetőbb légkört, a kapcsolatok megerősödését, és így a közös munka eredményességét, amire ennek az osztálynak a leginkább szüksége lett volna az érettségi közeledtével. Szinte már felnőttek, de még gyerekek, akiknek ebben a nehéz időszakban kellett volna az iskolai “anyukájuk” támogatása. Ezt nem kapták meg, és így energiáik és elkeseredésük osztályfőnökük ellen fordult, aki csak az ellenséges kamaszokat látta bennük, és hamar feladta, hogy változhat a helyzet.

A beírások kiosztása és a probléma hatalomból való megoldása csak növelte az egymás iránt érzett negatív érzelmek mennyiségét. A jövőben ez pedig nem hogy csökkentette volna, de valószínűleg növelte a konfliktusok számát. Ezzel szemben a konferencia pont fordított hatást érhetett volna el. Ezt persze utánkövetéssel ellenőrizném facilitátorként.

Fontos, hogy az ilyen eljárások adnak egy modellt is a fiataloknak és a felnőtteknek. A fiatalok még jobb eséllyel változtathatnak a konfliktuskezelési stílusukon, mint a felnőttek (természetesen nekik is van lehetőségük rá). Lesz egy olyan eszköztáruk, ami különbözik a hatalom, a düh, a pozíció, a számonkérés, és büntetés alapú megoldásoktól.  

A megrovás, az ellenőrző eltávolítja egymástól az embereket, és nincs szó érzelmekről, ott senki nem kérdezte meg, hogy ki mit érez, csak a szabályok és az indulat dominált. A konferencia éppen ezzel megy szembe, és veszi észre, hogy itt emberekről, gyerekekről van szó, általában nagyon is érthető indokokkal és érzelmekkel.