Ez a csodálatos barátság azonban egy napon csúnya véget ért, melyet resztoratív eljárással helyre lehetett volna hozni. A történet a következő:

Ákossal már pár éve jóban voltunk egymással a versenyek kapcsán. Nagyon jó fej, vidám srác volt, és közel azonos szintű versenyzők voltunk. Egy nap azonban felröppent a hír, hogy kivágták az egyesületéből, mert „enyveskezű”. Nem adtam túl sokat a pletykákra, mert szinte azonnal egy másik helyre igazolt át. A pletyka ellenére az évek során egyre szorosabb lett a barátságunk. Rendszeresen utazgattunk egymáshoz bulizni, ilyenkor egymásnál aludtunk, megbeszéltük egymással a legbensőségesebb dolgainkat, együtt voltunk életünk első korosztályos világbajnokságán, és számos vívással kapcsolatos edzőtáborban és nemzetközi megmérettetésen. Barátságunk kezdete óta azonban rendszeresen eltűnt pár ezer forint a pénztárcámból, amikor együtt voltunk valahol. Ilyenkor eszembe sem jutott, hogy ő lopta volna el, egyrészt, mert jómódú srác volt, másrészt rendszeresen az eltűnt összegek többszörösét költötte el rám egy-egy buli során alkohol formájában. Egyszer azonban beszélgettem egy közös barátunkkal, aki egyben vívótársunk is volt, és elmondta, hogy ő is ugyanezt tapasztalta, de ő sem foglalkozott vele komolyan, hiszen ha bármikor ki kellett segíteni, Ákos gondolkodás nélkül adott neki kölcsön, és ugyanúgy egy-egy buli során rendszeresen állta a számlát. Így arra az álláspontra jutottunk, hogy a barátság többet ér nekünk pár ezer forintnál.

Egy nap azonban, amikor Ákos elkísért egy keretedzésre (amin ő nem edzett, mert lesérült),  az edzés idejére elkérte a mobiltelefonomat, mert beszélni szeretett volna a barátnőjével, amíg rám vár. Nem gyanakodtam semmire, gondolkodás nélkül odaadtam neki a telefont. Edzés után eljött velem a lakásomig, mivel én kocsival voltam, majd tőlem gyalog indult haza. Elmentem zuhanyozni, és amikor kijöttem a fürdőszobából, jelzett a telefonom, hogy felvettek a bankkártyámról 50 000 forintot. Egyből megnéztem a pénztárcám, de a bankkártyám már sehol se volt. Biztos voltam benne, hogy csak ő lehetet, hiszen a pin kódom a telefonszámok közé be volt írva „Kártya Pin” név alatt, a pénztárcámat pedig az öltözőben hagytam a kabátom zsebében. Felhívtam azonnal, hogy jöjjön vissza, beszélnünk kell. Szembesítettem őt a dolgokkal, hogy szerintem pénzt vett fel a kártyámról, de tagadta, és esküdözött, hogy ő ilyet soha nem tenne. Mondtam neki, hogy elmegyek és feljelentést teszek a kerületi rendőrségen, a banki kamerán úgyis látszani fog ki volt a tettes. Szeme se rebbent, még ekkor sem.

Elmentem hát a rendőrségre, és fél év múlva, amikor meg kellett néznem a kamera által készített felvételt az illetékes nyomozó irodájában, egyértelműen az ő arcát fedeztem fel a képen. Természetesen az én és más károsultak bejelentése alapján elindult egy elég komoly büntető per. Betegség miatt nem tudtam a tárgyalásokon részt venni, de ezt megelőzően az édesapjával találkoztam, amikor Ákos nevében bocsánatot kért és visszafizette nekem az ellopott pénzt. Ha jól emlékszem, ekkor még elmondta, hogy a fia pszichológushoz is jár, és amit tett az valójában egy betegség következménye volt.

Az eset már körülbelül 10 éve történt, de azóta is sajnálom azt, hogy semmire nem kaptam választ, amit főleg Ákos szájából akartam volna hallani. Ezért gondolom azt, hogy jó lett volna egy resztoratív eljárás keretein belül a mi baráti viszonyunkat valahogy rendezni, és ha ez naiv gondolat is, de megpróbálni az egészet helyreállítani. A resztoratív modellek közül erre a szembesítő modell lehetett volna a legalkalmasabb. Feltételezem, egy ilyen megbeszélés során meghallgathattam volna az indokait, a barátságunkhoz való viszonyát, bocsánatot kérhetett volna, és meggyőzhetett volna arról, hogy az együtt eltöltött közel 10 évnyi barátságot nem kell kidobni a kukába. Ami pedig az én nézőpontomból fontos, hogy az emberekbe, főleg a barátokba vetett bizalmam egy jelentős részét visszakaphattam volna, és választ kaphattam volna arra, hogy miért tesz valaki szinte a „testvérével” ilyet, megtudhattam volna a betegségének a hátterét, ha egyáltalán volt ilyen.

Az életünk folyamán, ha nem is ilyen extrémnek mondható esetekkel, de rengeteg olyan konfliktussal szembesülünk, amikor nagyon szívesen igényelne az ember mediátort vagy facilitátort. A szeretet, gyűlölet vagy akár a közömbösség határozza meg az egymás közötti kommunikációinkat és emellett az énközpontúság mellett nagyon nehezen alakul ki bennünk empátia, nehezen halljuk meg a másik érzéseit, ha nincs ott egy harmadik személy aki közvetíti azokat. Bízom abban, hogy a jövőben az alternatív vitarendezési módok kultúránkba egyre mélyebb gyökeret vernek, hiszen ez lehet az út egy ugyan nem konfliktusmentesen, de békésebben működő társadalomnak.