Általános iskolás koromban, ötödik osztályban kaptunk egy új osztálytársat, amely esemény erőteljesen felbolygatta az osztály életét. Az új lány –hívjuk most őt Efének– Nigériából érkezett hozzánk és bár csak pár hónapja élt még Magyarországon máris szinte hibátlanul beszélt magyarul. Kezdetben hatalmas lelkesedéssel fogadta őt mindenki, hiszen különleges volt minden szempontból: más volt a bőrszíne, a haja, az öltözködése, máshogy viselkedett. A mássága azonban, ami kezdetben olyan érdekessé tette hamar átfordult távolságtartásba az osztály többsége részéről.  Efét azonban látszólag sosem zavarta, hogy megbámulják, hogy az osztályból sokan látványosan kerülik, nem érnek hozzá. Ő elégedett volt azzal, hogy néhány emberrel jó barátságot tudott kiépíteni.  Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy én voltam közülük az egyik és szoros barátság fűződött köztünk, amit még azután is próbáltunk fenntartani, hogy a családjával elköltöztek az országból.

A konfliktust kirobbantó eseményekhez hasonló majdnem minden osztályban előfordul: apróbb lopások kavarták fel az amúgy is megosztott és feszült közösséget. Egészen pontosan a lányöltözőből tűnt el némi pénz és tízórai a testnevelés óra alatt, illetve után. Egy ízben nekem is elvették egy szendvicsem, így ilyen szempontból is érintetté váltam, de még inkább, amikor a vád Efe ellen irányult. Azóta sem értem, hogy mitől lett hirtelen mindenki annyira bizonyos abban, hogy a lopásokat ő követte el, hiszen soha nem került elő sem az eltűnt párszáz forint, sem az ételek. Mégis hamar átfordult az ügy a kezdeti néhány ember vádaskodásából osztályfőnök előtti konfliktusba. Én mint Efe közeli barátnője sokáig biztosra vettem, hogy nem ő volt, hiszen miért lopott volna tőlem, mikor mindig szívesen adtam neki a tízóraimból? Ennek hangot is adtam a védelmében, de hiába: az osztályfőnök végül az igazgató elé vitte az ügyet. Ezután az ilyenkor szokásos iskolai reakció következett: behívták Efe szüleit és szembesítették őket lányuk tettével és mivel tárgyi bizonyíték nem volt és   Efe  tagadta,   hogy   bármit   elvett   volna   végül   csak figyelmeztetést kapott.

Én még ekkor is biztosra vettem, hogy tévedés történt, amíg egy beszélgetés során Efe a szülei reakciójáról nem mesélt nekem. Én, akit otthon soha semmilyen bántalmazás nem ért, döbbenten
hallgattam, ahogy az akkorra már legjobb barátnőm arról mesél, hogy édesapja véresre verte a hátát, amiért bajba került az iskolában. Pedig ahogy Efe szomorúan hozzátette ő csak éhes volt, mert  sosem  adtak neki  ételre  pénzt. Az egész történet  itt  több  ponton  is  nagyon elkeserítő. Egyrészt  tudom,  hogy  Efe  szülei  jómódúak  voltak,  apja  orvos,  bekamerázott  szépen  rendben tartott házban laktak. Efe azonban ennek ellenére mindig viseltes ruhában járt és akkor utólag visszagondolva rájöttem, hogy gyakran fordult elő, hogy nem hozott magával tízórait és az ebéd se volt neki befizetve. Pénz sem volt sose nála, hogy vehessen magának valamit. Ahogy az egész történet összeállt a bántalmazó édesapáról, akitől Efe túlságosan félt bármit is kérni és arról, hogy az anyukája vásárolt csak neki időnként dolgokat, kénytelen voltam ráeszmélni, hogy barátnőm családi körülményei sokkal rosszabbak voltak, mint valószínűleg bármelyik másik osztálytársamé.

Igaz tehát, hogy kiderült, tévedtem a lopásokkal kapcsolatban mégse tudtam rá soha egy pillanatig sem haragudni, hanem sokkal inkább szerettem volna neki valahogy segíteni. Efe azonban nem akarta,  hogy a  családjáról a tanárok tudomást szerezzenek és megígértette velem, hogy nem mondok nekik semmit. Megfogadta, hogy sose lop többet és úgy tűnt, hogy ezzel ő megoldottnak tekinti a konfliktust. Engem azonban sosem hagyott nyugodni az, hogy az egész osztály és a teljes tanári kar cserbenhagyta őt. Meg se próbálta senki megkérdezni őt, hogy miért épp élelmet lopott, nem telefont, vagy más értékesebb dolgokat.  Soha senki nem figyelt fel arra, hogy Efe szakadt, koszos ruhában jár és gyakran egész nap semmit se evett az iskolában. Senki nem kérdezett rá arra sem, hogy miért nem vett részt semmilyen osztályprogramban.

Az osztályban is minden rosszabbra fordult a lopásos ügy után. Efe a közösségen kívülre került, gyakorlatilag senki nem állt vele szóba, tolvajnak és „büdös niggernek” nevezték a háta mögött. A tanárok pedig, akik látták, hogy mi zajlik az osztályban meg se próbálták  kezelni a helyzetet. Miközben én azon vívódtam, hogy mit tehetnék azzal az információval, amit Efe megosztott velem, néhány héttel később az osztály döntő többsége és az iskola is megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy Efe és a családja elköltözik Magyarországról. Ezzel ők a konfliktust lezártnak tekintették. Én azonban úgy gondolom, hogy az valójában sosem oldódott meg. Mi kevesek, akik Efe barátai voltunk, mi az osztályban maradtunk, de sose tudtunk többé a szerves részévé válni azok után, ahogy a közösség a barátunkkal bánt és a tanárokra se tudtunk többé úgy tekinteni, mint akik igazságosan,  mindenkire  való  tekintettel,  értünk  dolgoznának.  Efe  emlékeit  pedig  a Magyarországon  töltött időről örökre megmérgezte az, hogy  milyen könnyedén fordult ellene mindenki és hogyan vált szociálisan páriává. Az osztály többségi része pedig ahelyett, hogy együttérzést és elfogadást tanult volna, inkább az előítéletek és a kitaszításról sajátította el a leckét.

Szerintem ez az eset sokkal jobban kezelhető lett volna resztoratív eszközökkel. Amennyiben egy békítő kör keretében minden felet, támogatókat és tágabban az osztályközösség, az iskola képviselőit és külső szakembereket meghallgattuk volna, akkor sok minden máshogy alakulhatott volna. Nyilván be kellett volna vonni egy külső szakembert a levezetésére, hiszen az iskolából nem találtunk  volna  megfelelően  pártatlan  személyt  a  feladatra.  Valószínűleg  nehéz  lett  volna  Efe szüleit bevonni és őt magát is őszinteségre ösztönözni. Nehéz, de nem lehetetlen.

Efe egyértelműen szégyellte, amit tett és bár úgy érezte valahol igazolva van a családi háttere által, de attól függetlenül tudta, hogy másoknak rosszat tett. Ha egy szigorú igazgatói leszidás és a szülei figyelmeztetése helyett rendesen meghallgattuk volna őt, akkor szerintem, ahogy nekem beismerte, amit tett, ugyanúgy beismerte volna a többieknek is, akiktől lopott. Ahogy nekem, nekik is magyarázatot tudott volna adni tettére és valószínűleg megfékezhető lett volna az osztályban vele szemben kialakult ellenséges hangulat és kiközösítés. Biztosra veszem ugyanis, hogy a többi ötödikes gyerek sem volt alapvetően rosszindulatú. Egyszerűen csak nem értették őt, annyit láttak belőle, hogy elvett tőlük valamit és még csak be sem ismerte. Egy idegen, akiben nem lehet megbízni. Ha látták volna, hogy ő is ember, aki sajnálja a történteket, és akinek komoly nehézségei vannak otthon, akkor valószínűleg sokkal könnyebben elfogadták volna, talán még segítettek volna is neki. Efe és a szülei részvétele talán feltárhatta volna a családi körülményeket a szakemberek számára és megfékezhető lett volna a további erőszak. Még ha ez nem is történt volna meg Efe látta volna, hogy meghallgatják őt és törődnek vele, talán később könnyebben fordult volna segítségért az őt ért erőszak kapcsán a tanárokhoz. Talán jobban bízott volna bennük.

Nyilván arról csak találgathatok, hogy miben lett volna más egy ilyen formájú rendezés mások számára, azt azonban biztosan tudom, hogy nekem megnyugvást hozott volna, ha azt láthatom, hogy  egy  számomra  kedves  embert  nem  ellenségként  és  bűnözőként  kezel  az  a  közösség, amelynek  én  is  része  voltam.  Ha  azok  a  tanárok,  akikhez  elvileg  én  is  fordulhattam  a problémáimmal nem hagyják őt ilyen látványosan cserben.   Sajnos a kapcsolatunk idővel megszakadt a távolság miatt, de nekem az évek során sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet Efével, vajon milyen sora van. Sose tudtam lerázni magamról a gondolatot, hogy valamit tennem kellett volna, hogy segítsek neki, még akkor is, ha csak egy kislány voltam még akkoriban. Bármennyire is jól esett amikor Efe búcsúzásként azt írta az emlékkönyvembe, hogy: „A legeslegjobb barátnőmnek: te vagy az egyetlen barátom az egész világon, az egyetlen, aki mellettem van” jobban örültem volna, ha sosem kellett volna így éreznie.